Vizeinkben invazív halfajok is előfordulnak, néhol sajnos jelentős mennyiségben. Ellenük évek óta rendszeres védekezést folytatnak a ­horgászvízkezelők.

Invazív jelzővel azokat a halakat jelöljük, amelyek faunaterületünkön nem őshonosak és vagy spontán, vagy emberi tevékenység következtében kerültek be és özönlötték el az élőhelyeket, kiszorítva onnan őshonos fajokat – mondja Sallai Zoltán halkutató, a Magyar Haltani Társaság elnökségai tagja. Mint részletezi, ilyen a fekete törpeharcsa, a fehér busa, az ezüstkárász, a gébek összes faja, az alvógébek közé tartozó amurgéb, továbbá a razbóra és a naphal. Vannak olyan, szintén idegenhonos halak, amelyek nem szaporodtak el, így nem tekinthetők invazívnak, ilyen például a pisztrángsügér vagy a pataki szajbling. Keletről, nyugatról, délről Az invazív halak közül az egyik legkártékonyabb a hazánkban 1990-ben fölfedezett amurgéb, ami távol-keleti eredetű és akvaristák telepítették be Moszkva környéki vizekbe, ahonnan ismeretlen úton került be a nyugati országokba, így Magyarországra is. Általában az őshonos, ritka lápi póc táplálékkonkurenseként és ragadozójaként szólnak róla, de ahova bejut, ott néhány éven belül egyeduralkodó lehet, mert minden más halunk ivadékát pusztítja. Nagy gondot jelent a szintén távol-keleti őshazájú fehér busa is, ami felnőttként a növényi planktont fogyasztja, de ivadéka zoo-, vagyis állatiplankton-evő, és ezért minden őshonos halunk ivadékának táplálékkonkurense. Az elmúlt években ívásainak eredményével, a rengeteg ivadékkal sok helyen lehetett találkozni, így a Körösön, némely Maros-menti kubikgödörben, a Tiszán és így tovább. Testvérfaja, a felnőttként is állati planktont fogyasztó pettyes busa csak azért nem vált invazívvá, mert telepítését – épp a zooplankton-fogyasztó mivolta miatt – nagyon hamar felfüggesztették, így nem alakulhatott ki önfenntartó állománya. Fajtiszta egyedei csak nagy méretben, az egykori telepítések nyomán bukkannak fel itt-ott, a fehér busával keresztezett példányai pedig a Balatonban vannak jelen, de ezek is inkább a fehér busához hasonlítanak. Megemlíthető két kisebb faj, a razbóra és a naphal is. Az ugyancsak távol-keleti eredetű razbóra az amur- és busaivadékok közé keveredve, véletlenül jutott Európába – egyébként ez az ártatlannak tűnő kis hal erős szájával csipkedi más pontyfélék úszóit, amellett, hogy táplálékkonkurense, ikrafalója is azoknak. Az észak-amerikai eredetű naphalat mint akváriumi halat telepítették be Európába, hozzánk Francia- és Németországból jutott el. A razbóra, a naphal és az amurgéb egyébként nemcsak a hazai, de az Európai Unió inváziósfajok-listáján is szerepel. A távol-keleti eredetű ezüstkárász – amit telepítettek is Európában, hozzánk például Bulgáriából érkezett belőle szállítmány az ötvenes években – azért is terjedhetett el széles körben, mert szaporodási stratégiája a sokszor, sok helyen leírt spontán gyno­genezis lehetővé tette gyors térhódítását. Azért is nemkívánatos halunk, mert szinte minden élőhelyéről kiszorította az őshonos széles kárászt. Amióta a hímek is jelen vannak nálunk, azóta képes ez a hal hibridizálódni is a széles kárásszal, de a ponttyal is. Szólni kell még a fekete törpeharcsáról, ami ikra- és ivadékpusztító, továbbá táplálékkonkurense őshonos halainknak. Ez a faj a korábban hozzánk betelepített barna törpeharcsát is kiszorította azokból a vizekből, ahol megjelent. Továbbá meg kell még említeni a gébek összes faját is. Nem feltétlenül idegenhonosak, hiszen az Al-Dunában mindig is jelen voltak, az utóbbi időkben feltehetőleg a klímaváltozás hatására kezdtek el észak felé terjeszkedni. Azonban nemcsak természetes úton terjednek, hanem horgászok csalihalnak is használják őket és a fölöslegessé vált példányok, elengedve, új állományok alapját képezhetik. Azt is mondják, hogy a hajózás intenzívebbé válása is segítheti a terjedésüket (a ballasztvízzel jutnának egyik helyről a másikra), de ennek ellentmond, hogy olyan vizekben is megjelentek, ahol nincs hajózás, például az Ipoly és a Marcal – fejezi be Sallai Zoltán. Hogyan védekezhetnek a horgászvízkezelők az invazív fajok ellen? Többféle módon.

A cikk folytatását megtalálja a Magyar Horgász februári számában