Szöveg és kép: Galler Ákos
Az élet úgy hozta, hogy tavalyelőtt nyár végén feleségemmel Szegedről Szolnokra költöztünk. Az azzal járó tortúra végeztével, mint minden függőségben szenvedő pergetőhorgásznak – így nekem is – a szabad gondolataim nagy részét a környező vizek meghódítása töltötte ki. Az ősz és a tél első felét főleg a Tisza városi szakaszának feltérképezésével töltöttem. Szokásos süllős és csukás horgászatok mellett a márnapergetésre is szántam időt.
Egy decemberi reggelen a botjaimat pakoltam a garázsban, amikor kezembe akadt az egyik ultralight pálcám. Eltűnődtem, hogy mennyire hanyagoltam ezt a fajta pecát, pedig a lehetőség adott lenne a Zagyván. Szeretem ezt a kis folyót. Sok jó domolykót, balint, jászt adott tavasszal és nyáron, de télen valahogy mindig a Tiszát választottam. Már aznap este megkezdtem a „felkészülést”. Új célt tűztem ki a téli időszakra, mégpedig egy nagy fejes megfogását.
A szerelés összeállításával nem bajlódtam sokat, a 189 cm hosszú „taknyosabb” boton egy 1000-es méretű orsó volt, víztiszta 0,12-es monofillal töltve. Úgy gondoltam, hogy most a 3-4 Celsius-fokosra hűlt sekély, letisztult vízhez tökéletesen megfelel annak ellenére, hogy nyáron erősebbet használok, amit főként a hely sajátosságai és a halak méretei indokolnak. A dobozokba bekerültek a microkapcsok, fekete tungstenfejek, 8-as méretű legyes horgok, egygrammos csebuk és az azokhoz tartozó horgok. A csalisdobozba kisebb wobblereket, halszerű gumikat és különféle plasztikkreatúrákat tettem. A színválasztásnál ügyeltem arra, hogy a csalik zömmel természetes színűek legyenek, és inkább a sötétebb árnyalatok domináljanak.
A téli domolykópergetésről tapasztalat híján inkább csak elképzelésem volt. Olvastam már a témában cikkeket, de lehetőség híján nem ástam bele magam. Tudtam, hogy nem egyszerű műfaj, főleg, ha az ember nem a „süldőket” keresi. Minden megszállott tudja, milyen az, amikor gyermeki izgalommal várjuk a másnapi horgászatot, főleg, ha az valami újjal kecsegtet. Így voltam ezzel én is.
A Zagyva szolnoki szakasza keskeny, sekély, közepesen gyors folyású, de több helyen meglassul. A meder a melegebb hónapokban vízinövénnyel erősen benőtt, helyenként – a hódoknak köszönhetően – vízbe dőlt fákkal tarkított, amelyek búvóhelyként szolgálnak a halaknak. A Tisza egy komolyabb áradáskor erősen felduzzasztja a vizet, ilyenkor a városi szakaszon a Zagyva szinte teljesen áll. Ezt a duzzasztóhatást jóval feljebb is lehet érezni. A Zagyva hallatán a legtöbb legyes, valamint pergetőhorgásznak a jászkeszeg jut eszébe, azonban az utóbbi években a domolykó nagyon megerősödött. A melegebb hónapokban nemcsak nekem, de a barátaimnak is nagyon jó horgászatokban volt része.
Másnap 11 óra körül értem a partra. A téli Zagyva más arcát mutatta, mint amit megszoktam. A parton a lehullott levelek egybefüggő szőnyeget alkottak. A mederben a nyári dús zöld növényzetből helyenként csak barna foltok maradtak, amelyek az áramlással dacolva hajlongtak a folyó fenekén. Az éjszakai mínuszok ellenére a nappali hőmérséklet még 5-6°C volt, és a napsütés bőven javított a hőérzeten. A horgászatot egy általam jól ismert szakaszon kezdtem. Az elképzelésem az volt, hogy a felgyorsuló, csobogós részek utáni mélyülő szakaszokat nézem át gumikreatúrákkal, illetve lassan süllyedő wobblerekkel. Ha ez nem vezet eredményre, akkor a mélyebb vízinövényes, akadós szakaszokat vallattom.
A víz 3-4°C-os volt, így egészen lassú csalivezetéssel próbálkoztam. Zömmel gumikat sodortattam a fenéken, piciket bele-beleemelve. Pár lebegő- és süllyedőwobblerrel is próbálkoztam, de egy jobb sügéren kívül mást nem fogtam. Betli. Semmi baj, majd legközelebb – gondoltam.
Két nap múlva újra a parton voltam egy másik szakaszon. A levegő egészen 9°C-ig melegedett. Az új hely ígéretesnek tűnt, biztosra vettem, hogy fogok domolykót, azonban a kétórás horgászatot egy közepesnek mondható balinnal zártam. Persze, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, ezután a horgászat után megmakacsoltam magam. Menni kell, horgászni kell, rá kell jönnöm a megoldásra. Újra és újra próbálkoztam, de vagy teljes betli, vagy sügéres, balinos betli lett a vége. Két hét alatt körülbelül hat alkalom volt mögöttem, de domolykót csak az internetes portálokon megosztott képeken láttam. Sokat gondolkodtam, hogy miért nem tudok horogvégre kapni legalább egy domit. Szerelésem összeállítása rendben volt, a csalik tekintetében sem merült fel kétség. Talán a csalivezetés nem stimmelt? Kizártnak tartottam. A parton való közlekedésről pedig annyit, hogy olyan voltam, mint a fekete párduc, amit ez idő tájt a környéken kerestek. Nem gondoltam volna, de ez a kihívás rendesen feladta a leckét. Nagy területet jártam be, jobbnál jobbnak tűnő helyeken próbálkoztam, de semmi. Egy idő után egyszerűen közelítettem meg a problémát és arra jutottam, hogy az általam ismert szakaszokat el kell felejteni. Hiába tűntek ideálisnak, valami miatt nincs ott a keresett hal.
Mivel kislányom születése miatt jóval kevesebb időm jutott a horgászatra, így a valódi felfedezést, mint opciót számba sem vettem. Ehelyett műholdképek alapján néztem új horgászhely után. Egy teljesen ismeretlen, jóval feljebb található erdős területet vettem górcső alá. Ez a szakasz egy nagyon lassan áramló, 120 cm mély, vízinövényekkel és nagyobb kövekkel tarkított résszel kezdődött, majd egy valamivel sekélyebb, bedőlt fákkal és beszakadt ágakkal, dúsabb vízi növényzettel színesített résszel folytatódott. A partot sűrű bozót szegélyezte, amiben – mint utóbb kiderült – kis odafigyeléssel és hajolgatással még horgászbottal is szépen lehetett közlekedni. Soha nem jártam még arra, így az új hely teljesen felvillanyozott.
Az év második napján indultam ismét neki. Az évszakhoz képest elég meleg volt, 10-15°C napsütéssel. A mélyebb víz miatt egy 1 gramm tömegű 8-as jighorogra tűzött 2,5 centis fekete plasztikrákkal kezdtem. A túlsó köves rész felé dobtam és onnan úsztattam lefelé a gumit miközben piciket beleemeltem. Első dobásra egy 45 centis csuka köszönt be. A szerencsés akadás miatt a csalim megmaradt. Kicsit arrébb álltam, majd újabb dobás és lassú sodortatást követően egy szép sügér jelentkezett. Nem domolykók voltak, de ezeknek a halaknak is örültem. Lejjebb egy bedőlt ágat vettem észre a vízben. Mögé dobtam és az első emelésre éles ütéssel jelentkezett egy 30 centi körüli süllő. Itt aztán összeállt a hal! – gondoltam magamban. A bedőlt ágtól lejjebb egy kis vízinövényes rész kezdődött. A következő lendítésnél a rákot csak a víz közepéig dobtam és hagytam lassan elsodródni a növényekig, majd beleemeltem. Abban a pillanatban jó ütést éreztem, amire bevágtam, a lágy, lassú bot pedig karikában maradt. A zsinór táncolni kezdett, ahogy a hal lomhán rázta magát. Keményen védekezett, a vízinövények közé is berohant, de ki tudtam fordítani, majd két perc után megjelent egy nagy hengeres test, végre egy domolykó. Merítés és gyors fotózás után visszaengedtem ellenfelemet. A mérőszalag 49 centit mutatott. Nagyon boldog voltam. Ezt is sikerült kipipálni a bakancslistámon. Evés közben jön meg az étvágy, így a maradék időt az ígéretes szakasz bejárásával és tervezgetéssel töltöttem. Elhatároztam, hogy pár nap múlva ismét kilátogatok. Sajnos a pár napból egy hónap lett.
Februárban nappal nem volt ritka a 8-10°C sem, de estére szépen visszahűlt a levegő fagypont alá. A Tisza enyhén áradt, ezáltal a Zagyván is emelkedni kezdett a vízszint. Egy borongós napon a délelőtti órákban érkeztem az erdős részre. Mint mindig, ezúttal is maximum két órám volt, ezért csak néhány általam jónak ítélt helyet dobáltam meg. Először egy vízbe dőlt fa alá álltam be. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett az ágak között csordogáló víz hangját. A küszök szépen pötyögtek egy meglassuló részen. Elsőnek elég jó – konstatáltam. Bár korábban több hasonló helyet is vallattam, most ez valahogy másnak tűnt. Az első dobás ment is a fa mögé egy fekete nimfával. Szépen kisodortattam a lassú részhez, majd ugyanoda dobtam vissza, de most kicsit beleemeltem. Ezt kétszer megismételtem, de semmi. Még egyszer próbaképpen sodrással felfelé elhúztam a csalit, és ahogy elém ért, egy erős ütést éreztem. Azonnal bevágtam, a laza fék szépen szólt és a hal is egyből locsogni kezdett a felszínen. Jász lesz – gondoltam, és már láttam is az ezüstös lapított testet, a vörös úszókat. Szép, 35 centi körüli hal volt.
Sietve haladtam tovább, egy gyorsabban folyó szakaszhoz értem, ahol az áradás miatt a parti fák gyökérzete is víz alá került. A víz 120 cm mély lehetett és pont annyira volt opálos, hogy az alját már egyáltalán nem lehetett látni. A tervem az volt, hogy a plasztikkal sodrással felfelé dobok, hagyom sodródni és közben a zsinórt szedve piciket mozdítok a csalin. Tekintettel arra, hogy ilyen sodortatásnál nagyobb távolságban nem biztos, hogy tisztán érezzük a kapást, én minden elakadás esetén kicsit ráemelek. Így volt most is, mivel a csali megállt. Finoman emeltem bele – nehogy akadó legyen –, de húzást éreztem. Egyből bevágtam. A monofil zsinór cikázni kezdett, a bot perecbe hajolt. Biztosra vettem, hogy egy újabb nagy domolykó lesz. A hal előttem forgott, a kis orsó fékjét szépen húzta. Kétszer-háromszor kirohant, míg végül megpillantottam. Bizony ez egyéni rekord lesz – gondoltam. Három-négy kirohanása volt még, majd meríthettem a gyönyörű halat. A kereken 50 centis fejest gyors fotó után azonnal visszaengedtem. Vigyorogva összepakoltam a szerelésemet és hazaindultam.
A „nagy fogást” követő hetekben szinte mindig adott egy-két szép domit a víz. Február vége felé a legyes őrület teljesen hatalmába kerített, az esték légykötéssel teltek, a horgászatra szánt időben pedig a helyi legyezőkkel kergettem a bodorkákat. Pergetni csak akkor mentem ki, ha valaki csatlakozott hozzám.
Március végén, még a domolykótilalom előtt pár nappal kezembe vettem a pergetőbotot. Nagy jászt vagy domolykót szerettem volna fogni. Még nem ébredt fel igazán a természet, volt, hogy éjszaka a hőmérséklet –5°C-ig csökkent. A Tisza pont ebben az időszakban ismét áradni kezdett és a Zagyva is napról napra duzzadt, így a csobogók teljesen víz alá kerültek. Egy órára mentem ki az egyik kedvenc helyemre. A vízmélység ekkor már 150 centi körül lehetett. Abban bíztam, hogy a mélyben áll pár jász vagy domolykó.
A dobozból egy súlyosabb tungstenfejjel ellátott legyes horgot vettem elő, amire egy 1,2 hüvelykes fekete-lila színű lárvautánzatot tűztem. A szokásos módszerrel sodortattam a csalit, de sokadik dobásra sem történt semmi, ezért pozíciót váltottam és a csobogó fölé állva a sodrással szemben kezdtem visszafelé húzni. Az orsón tekertem egyet, majd hagytam, hogy szépen billegve süllyedjen a lárva. A második ilyen bevontatásnál bitang ütést éreztem és bevágtam. A bot perecben maradt, a lágyra állított fék pedig szépen szólt. Tekertem kettőt az orsón és próbáltam emelni, de a hal nem mozdult. Ennek van tömege – gondoltam magamban. Egyszerre elindult egy víz alatti fa felé, ezért lejjebb léptem a parton és fölé álltam. Sikerült megállítanom és feljebb húzni. Másfél perc telhetett el az akasztást követően, amikor végre megláttam a hatalmas domolykót. Zagyván még soha nem láttam ilyen nagyot. Az első adandó alkalommal alámerítettem. Óriási szerencsém volt, mert a merítőben szétnyílt a kapcsom. Bele se akartam gondolkodni mi lett volna, ha... A testes, 53 centis jószágról készítettem egy fotót, majd visszaengedtem. Annyira örültem ennek a halnak, hogy csak félúton eszméltem rá, hogy a botot egy fának támasztva hagytam a parton. Szerencsére meglett.
Nyáron már csak hébe-hóba néztem ki a Zagyvára és zömmel léggyel próbáltam jászt, balint és domolykót fogni. Szinte minden esetben adakozó volt a kis folyó. A nyár elmúlt, az ősznek lassan vége és újra itt a tél. Úgy érzem a süllőket idén is hanyagolni fogom…
(Az írás megjelent a Magyar Horgász 2310 számában)
