Szöveg és kép: Varga János
Ások. Gilisztát keresek, mert holnap hajnalban megyek pecázni. Temérdek van a kert végében, de olyan igazi, 15-20 centis, vastag esőgiliszta kevés. Egy szűk fertályórányi munkával találok négyet-ötöt amelyek a kis műanyag dobozkámba kerülnek. Drága feleségem volt már gilisztát vételezni nekem a szobi üzletben, hozott is két dobozzal, de azok mégiscsak boltiak.
Azok a jók, amikért az emberfia megizzad. No, nem vagyok hálátlan, meg is köszöntem a feleségemnek a fáradtságot. Márnázni szeretnék, ez az apropója a föld iránt hirtelen támadt érdeklődésemnek. A tegnapi pergetés siralmas eredményt hozott, délután ötleteltem. Fogaskerekeim irtózatos csikorgása közepette az pattant ki a fejemből, hogy a finom pergetőmet átszerelem finom görgetővé. De ma már nem, várnak a gyerekek meg a fürdetés, a vacsoráztatás és az altatás csodálatos háromszöge. Elvégzem a teendőket, de meseolvasás közben már arany torpedók cikáznak a fejemben.
Hajnali öt órakor csörög az ébresztő. Gyorsan lenyomom, ne ébredjen fel rá más. Csönd van, a gyerekek alszanak. Gyorsan összeszedem magam, felkapom a botot, a táskát, a csalit, a merítőt és a kalapot. Magamra erőszakolom a nyirkos-hideg, tegnap kint felejtett gázlónadrágot és nekiindulok az előttem kavargó sűrű feketeségnek. Október eleje van, még akad egy szűk órám pirkadatig.
Köd van. Nem az a kis hajnali, gyorsan elillanó párafoszlány, hanem az az igazi tejszerű miazma. Húsz perc gyaloglás-botorkálás-locsogás után leérek a helyemre. Nem sokan horgásznak itt, eldugott kis placc, mellig érő csalánoson kell átverekednie magát az embernek, majd a folyóban sétálni folyásiránynak lefele pár percet, mert a part a sűrű növényzettől, terepviszonyoktól járhatatlan. Az utolsó lépéseket a lehető legcsendesebben próbálom megtenni, a sás zizeg selymesen a talpam alatt. Talán nem zavarja meg a halakat. Éppen csak, hogy látok valamit. Előveszem a boltban vásárolt trágyagilisztát, kedvességből hozta a ház úrnője, illik azt használni először. Gyorsan csalizok és már repül is a túlparti fűzbokor tövéhez. Görgeti kicsit a plombaólmot az áramlat, de lassacskán megáll a lágy sodrásban. Kezemben a bot, nem szeretem letenni az elején, ha itt a hal, seperc alatt megtalálja a csalit. Pár másodperc telik el, mire finoman elkezdi valami pöcögtetni a spiccet. Kicsit beleemelek és minimális ellenállással tekerem ki. A fejlámpám fényében szemlélem a zsákmányt. Felpillantó küllő torkolta le a csalit, a horog majd’ akkora, mint a feje, a giliszta meg mint az egész hal. Gyorsan kiakasztom a horgot, majd óvatosan visszaengedem. Leszedem, amit a horgon hagyott, gyorsan újracsalizok, majd célba veszem a fűzfabokrot. Előtte landol 20 centire, ott húz a legjobban a víz, meredek a part, vagy másfél méter lehet a víz. Büszke vagyok a helyemre, én találtam, a kutya se jön ide. Lassan süllyed a pici ólom, érzem, ahogy leér, megfogja a sóder. Lent van, már nem fog mozogni a spicc – gondolom magamban, majd a következő pillanatban a lágy pálca megelevenedik a kezemben. Határozottan megálljt parancsolok a megiramodó halnak, bevágni ilyenkor nem szoktam mert már úgyis ül a horog a húsos szájában. Kacajom száll a ködben, ahogy próbálom elkanyarítani a bokortól a halat. Kis nehézség árán sikerül, lekér jó pár métert a vékony zsinórból. Vagy tíz-tizenöt méterrel lejjebb megállítom, utána hátraarc, irány árral szembe. Még egyszer bekívánkozik a bokor alá, ám a kis pergetős motyó nem engedi. Sikerül közelebb húznom, ám még nem pillanthatom meg az ellenfelemet, ugyanis vágtázni kezd a derékig érő mélységben. Sír a fék, ám ez a kirohanás már gyengébb és árral szemben történik. Ide-oda cikázik előttem még egy keveset, majd megmutatja magát. Jó másfeles márna. Pár kört még leír a lábaim körül mire tarkón tudom ragadni. Gyönyörű, hibátlan izmos hal. Gyorsan kiakasztom a horgot, készítek pár fotót, majd visszaengedem. Elrakom a telefonomat, mosolygok egyet, majd ezúttal az általam gyűjtött vastag esőgilisztát tűzöm a horogra. Jól bevált hely ez, egész nyáron ide jártam, szinte csak tilalom előtt tértem haza innen márnás élmények nélkül, ha többet nem is, egyet mindig sikerült fogni. Hamar repül vissza a szerelék a fűzbokorhoz, hiszen ahol egy van, ott van az egész csapat.
Eltelik pár perc, miközben lejjebb sodorja a holmit a víz. Már épp újat akarok dobni a bokortól feljebb, amikor valami elemi erő hajlítja a botomat perecbe. Érzem, hogy nem én ülök most abban a bizonyos nyeregben. Keservesen sír az apró orsó, ahogy fogy róla a vékony fonott. Elrobog a fűztől, mint a gőzmozdony, és csak jóval messzebb áll meg. Úristen! Mekkora lehet? Biztos nem másfeles. Fogtam már itt négy kilóhoz közelit pergetve, de ilyen ereje még annak sem volt. Szorítok a féken, próbálom erőltetni, de azért csak kéri a zsinórt. Nem lesz ez így jó, jobban ráfeszíteni nem merek, vékony ahhoz a madzag. Visszavágtat a fűzhöz. Nagyon jó, fáradj csak – gondolom magamban. Majd mintha megérezte volna a gondolatomat, megáll és lesodortatja magát addig a bizonyos bokorig. Ágas-bogas gyökerei feketén terpeszkednek a víz alatt, jó pár kagylóval. Tudom, mert nem egyszer mentem oda csalit szabadítani a nyáron. Csak oda ne! Ellenállhatatlanul törekszik a gyökerek felé. Ha oda eljut vége, az éles kagylóhéj megteszi a dolgát. Ahogy ezt végiggondolom, megkönyebbül a zsinórom. Csalódottságomban hirtelen nem tudom mihez kezdjek. A halat sajnálom a leginkább, hogy így kellett elmennie, horoggal a szájában. Szomorúságomban gyorsan új vasat kötök, csalizok is, majd repül vissza a szerelék a megszokott helyre. Csend van. Eltelik tíz perc, húsz perc, fél óra. Öt-tíz percenként új csalit teszek fel. Esőgilisztát, trágyagilisztát váltogatva. Azt ígértem, reggel nyolcra otthon leszek. Rohamosan telik az idő… De még milyen idő! Az őszi természet eláraszt szépségével. Jégmadarak cikáznak türkiz nyílként a felszálló ködben. A fák ezernyi színben pompáznak. Kicsit feltámad a szél, lassan arrébb noszogatja a felszálló ködöt. Néhány tarka falevelet visz a szél majd gyengéden a vízre fekteti őket. Az áramlat különös táncra fogja őket, mintha megannyi apró hajócskát láthatatlan tündérek kormányoznának. Ahelyett, hogy a festői látványban gyönyörködhetnék, bosszúságomra pár gébet terelek ki. Utánuk egy tenyeres szilvaorrút, pár ritka nyúldomolykót, valamint életem snecijét sikerül megfognom. A maga több mint arasznyi hosszával kapitálisnak számít. Visszaengedem, majd az erősen megcsappant gilisztakészletemből kiválasztok egyet, és gondosan felfűzöm a kampóra. Repül a szokott helyére. Semmi… Időközben vágtam magamnak egy rögtönzött bottartó villát és elhelyezem benne a pálcát.
Rohamosan fogy az időm, de azért jut még egy pár nyugodt perc. A bot minden átmenet nélkül önálló életre kel, és feldönti a laza parti iszapba leszúrt kis villámat. Csak a fázós hajnaltól, a hideg víztől és a koránkeléstől megedzett, csodálatra méltóan lomha reflexeim mentenek meg attól, hogy búcsút vegyek hű társamtól. Megragadom a bot végét, erős rúgást érzek, ahogy megugrik a botcsinálta nyéltolvaj. A megszokott módon védekezik, partoldaltól elrugaszkodik, és elillan lefele a sodrásnak. Na ez már nem nyúldomolykó. Jó hal, nagyon is, de az előző gladiátort meg sem közelíti. Nem számít, boldog vagyok. Lassanként, ahogy szűnnek az egyre gyengülő kirohanások, átveszem az irányítást. Vádlim közepéig beleereszkedem az alig tizenpár fokos vízbe. Közel van, utánanyúlok, majd mint a játéktól ittas kölyökkutya, a márna átvillan a lábaim között. Terpeszbe ereszkedve nagy nehezen visszaküzdöm magam elé, és hirtelen nyakon csípem. Ránézésre bő két kiló. Örülök neki, mint egy gyerek, aki megkapja a hőn áhított játékot. 2,05 kilót mutat a mérleg. Szép állat, sötét bronzos színe van.
Eszembe jut Gyuszi, a szomszéd. Tegnap vele beszélgettem a sikertelen gázlós pecám után. Ő ajánlotta a gilisztát, amiért elszalasztottam a feleségemet a boltba, magamat meg a kert végébe. Ő segített hozzá még a nyáron életem domolykójához (55 centi volt), elárulva olyan helyeket, amiket magamtól lehet, csak évek múlva fedeztem volna fel. Gyuszi régen szenvedélyes horgász volt, sokat járta az Ipolyt. Most elviszi az idejét a munka, a pénzét a család. Három kisgyereket nevelnek, mellettük nehéz kiülni a partra, vagy kimenni egy jót pergetni. Viszont a halat szereti, tegnap áradozva mesélt nekem édesapja savanyított márnareceptjéről, amit utoljára gyerekkorában evett. Hirtelen gondolattól vezérelve megszabadítom zsákmányomat az árnyékvilág terhétől, beírom a helyére, majd a merítőbe helyezem. Ebben az évben eddig csak kétszer csináltam ilyet, azt is magántavakon. Az évek múlásával egyre kevésbé szeretem, egyre kevésbé szánom rá magam. Összeszedem a holmimat, megcsodálom még egyszer a vizet, tiszteletet adva megsüvegelem, majd elindulok a sásban. Ismerősen zizeg a talpam alatt. A fák közül kiérve még párállik a határ. Csodálatosan szép látvány, mint egy áttetsző selyembe öltöztetett szellemkép. Felérek a faluba, bekiáltok Gyusziékhoz. Kisvártatva jön is álmosan, az egyik kisfia kíséri fázósan. Időközben előkerül a lányom, alig nőtt még ki a földből, de már mondja: „Málna! Nagy málna! Milyen a bajsza!”
Kinyitja a szomszéd a kaput, kezébe nyomom az elejtett állatot. Köszönöm Gyuszikám, mondom neki minden mellébeszélés, körítés nélkül. Átveszi. Látom, hogy örül neki, de mondja is, hogy nem kellett volna. Dehogynem, így majd megmutathatod mit tudsz alkotni a konyhában, de jó legyen, mert nem sok lehetőséged lesz a jövőben ilyet csinálni! Megérti mit jelent nekem, hogy elhoztam, nem esik több szó erről köztünk. Röviden elmesélem neki a reggelt, látom rajta, hogy legközelebb ő is jönne. Nem ajánlgatom neki, úgyse jönne össze a dolog. Röviden beszélgetünk még egy kicsit, amíg a gyerekek elvannak, de nemsokára elköszönünk egymástól, ők mennek focimeccsre, mi meg a családdal Kemencére gombászni, vasutazni, majd haza Pestre. Befelé menet kislányom arról faggat mit fogtam még, miért megyek ki ilyen korán, hoztam-e neki békát, siklót, gyíkot. Felhúzom látszatra az atyai szigort, elküldöm kezet mosni, közben mondom neki, hogy ha nem iparkodik, nem megyünk vasutazni. Rohan befelé. Én megállok, nézem és közben arra gondolok, remélem, minél hamarabb eljön velem vallatni az Ipolyt. Akkor talán a nagyot is sikerül majd együtt megfogni…
(Az írás megjelent a Magyar Horgász 2309 számában)
